Minél többször futok bele a munka és magánélet egyensúly kifejezésbe, annál erősebben érzem az ellenállást magamban. Mármint a megfogalmazás ellen.
Úgy indult, hogy amikor először találkoztam ezzel a kifejezéssel nagyon újszerűnek tartottam és nagyon szükségesnek is, hogy ki legyen mondva: a munka mellett mindannyiunknak van egy saját élete is. Önmagamra is könnyen értelmezhetőnek tűnt, egy, két, majd három gyerekes anyaként segített abban, hogy megfogalmazzam és érvényesítsem szempontjaimat önmagam és munkáltatóim felé. Kifejezetten sikeresnek tartottam magam a munkám és magánéletem összehangolásában (ez közel sem volt egyensúlynak nevezhető) és úgy éreztem, hogy ezt nekem találták ki.
Az eltávolodás és annak tudatosodása, hogy egy csalóka illúzió ez az egész, fokozatosan alakult ki. Az eltávolodásom első szakaszában egy dinamikus megközelítést képviseltem, eszerint egy folyamatosan változó állapotnak tartottam a munka és magánélet egyensúlyát – ami minden életszakaszban máshogy valósítható meg, aszerint hogy hol vannak a hangsúlyok éppen. Ezzel a dinamikus megközelítéssel kibékültem egy ideig, mert árnyaltabbnak tűnt és több szempontot volt képes integrálni (egyéni igények, családi helyzet, munkakörnyezet, társadalmi elvárások, stb).
Mégis, minél hosszabb ideje használtam, annál inkább kopott és hiteltelenedett el. A belső ellenállásom mára olyan szintet ért el, hogy mára igyekszem kerülni a kifejezést is, és kifejezetten kritikussá váltam. Először meglepődtem ezen, aztán elkezdtem átgondolni mi is a bajom. Ezáltal természetesen szembesülnöm kellett azzal is, hogy mennyire tudtam valóban integrálni az életembe a munka és magánélet egyensúly megközelítést, és mikor hittem csupán azt, hogy tudom.
Leegyszerűsít és elmos lényeges kérdéseket.
Kettéválasztani a nők – és férfiak – életét a munka és a magánélet területeire több szempontból is nagyon leegyszerűsítő szemlélet. Ez a két terület az egyén (azaz munkavállaló) szempontjából semmiképpen sem hozható párhuzamba sem időben, sem tartalomban. Ha a két terület tartalmi részét nézzük, akkor inkább munka és mindenmás egymáshoz való viszonyaként lehetne megközelíteni. Mindenmás, tehát a munkán kívüli életünk sokfélesége – önfejlesztés, családi élet, szabadidő, társasági élet, hobby, nők esetében az egyenlőtlen otthoni munka(!)megosztás következtében megjelenő kettős teher – sokkal komplexebb annál, hogy pusztán magánéletnek nevezzük.
Nem beszélve arról, hogy a családi élet részeként a családon belüli munkamegosztás, vagy a láthatatlan háztartási munka ezzel ki is kerül a munka fogalma alól, súlytalanítva és elbagatellizálva ezt a nagyon jelentős területet. A munkamegosztás szükségessége, az otthoni munkavégzés és a nők által végzett fizetetlen munka így gyorsan ki is kikerül a munka fogalma alól. Tehát a sokszor nők érdekében bevezetett munka és magánélet fogalompár itt kontraproduktív is.
Szétválasztja azt, ami összekapcsolódik.
Azzal, hogy a munkát mindenmás életterületünktől elválasztjuk, azokat az egymás erősítő hatásokat is elmossuk, amelyek a különböző életszakaszokban szerzett tudással és készségekkel a munkavégzéshez is hozzájárulnak. Ha például elmegyünk egy képzésre, akkor annak hatása – még akkor is, ha nem a szakterületünkhöz kapcsolódik a témája – visszahat tanulási képességeinkre, újszerű megközelítésünkre, interakcióinkra, networkünkre, amit munkahelyünkön is kamatoztatunk. Ez nem mindig kimutatható hatás, ahogy az sem, hogy a munkánk, vagy magánéletünk területén keletkezik-e az a stressz, aminek pszichoszomatikus következményeitől kényszerülünk többhetes táppénzen otthon maradni. A munkáltatónak vagy az egyénnek van ebben az esetben dolga a stressz kezeléssel vagy stressz megelőzéssel? – fogalmazódik meg sokszor a kérdés. Mindez a munkáltató és a munkavállaló viszonylatában annyit jelent, a munkáltató bármikor, eseti jelleggel a magánélet területére rendelhet olyan feladatokat, felelősségeket, amelyek nem ennyire egyértelműen elhatárolhatóak, viszont az egyéni képességeket bármikor jól hasznosíthatja.
Így sokkal inkább a munkáltatói szempontokat hangsúlyozza.
Elsősorban azzal, hogy a munka területét mindenmással egyenértékűvé teszi, és torzítja az arányokat – tartalmilag tehát éppen az életterületek sokféleségét egyszerűsíti le és rakja a magánélet kategóriába. A magánélet pedig magánszféra – így látszólag ráhatása sincs a munkáltatónak.
Emellett túlhangsúlyozza az egyensúlytalanság időbeni dimenzióját. A részmunkaidő látszólagos megoldásával az időarányokat helyezi a mérleg két oldalára, ugyanakkor mélyen hallgat arról, hogy a munkamennyiség és a rendelkezésre álló részmunkaidő aránytalansága csak tovább fokozza az egyensúlytalanságot, amit látszólag kialakítani szándékoz. Így megint csak kontraproduktívvá válik.
Mindennek ellenére a munka- és magánélet harmóniáját célzó megközelítések és vállalati programok nagyon népszerűek, mert legalább elismerik: van a munkavállalónak a munkahelyén kívül is élete. Ennek örülhetünk, de ha belegondolunk az életünk komplexitásába a valóság ettől nagyon távol áll – munkavállalói szempontból mindenképp.
A munkánk és az életünk mindenmás része nem úgy viszonyul egymáshoz, mintha munkánk és magánéletünk két egyenlő részeként reálisan egyensúlyba hozhatóak lennének. Munkánk életünk része, csakúgy, mint életünk mindenmás területe, amelyek arányait először nekünk kell felmérni és ennek ismeretében képviselni saját szükségleteinket – legyen szó munkahelyünkről vagy az otthoni munkavégzésről.