Az önismeret egy olyan műfaj, ami nem mindig hoz kellemes felismeréseket. Időnként éppen azzal szembesít egy kellemetlen helyzet, vagy éppen egy másoktól kapott visszajelzés, amit a legkevésbé szeretnénk önmagunkból látni – vagy láttatni. Az önismeret valójában akkor is zajlik, ha nem „hivatásszerűen” csináljuk. Hajthatja a természetes, önmagunkkal és a ritmusunkkal szinkronban lévő kíváncsiság, de lehet egy külső vagy belső nyomás, elvárás is – egy képzés feltételeként elvégzendó kötelező többszázórás önismereti csoport formájában, vagy akár egy élethelyzetből adódó kihívás, nehézség megoldására való törekvés, vagy veszteséget követő gyász.
Önmagunk feltárása egy organikus és fokozatosan mélyülő folyamat és egy életen át tart. Valójában az önreflexió minden formája az önismeretünkhöz járul hozzá, ez a tudásbővítéssel, interakciós helyzeteken, cselekvéseken keresztül változatos formában megvalósulhat. Sokkal közelebb áll a felfedezés és a kívácsiság és az önmagunkkal való lágy együttlevés öröme ehhez a reflexív állapothoz, mint a feladatmegoldás, a teljesítmény és az erőltetés.
Sokszor ezt azért nehéz megtenni, mert egyre elterjedtebb az önismereti munka fogalma, amelynek keretében képzések, programok, külső és belső elvárások hajtanak minket arra, hogy „dolgozzunk magunkon”. Téves elképzelés az, hogy ezt a folyamatot fel fogja gyorsítani az önhibáztatás („úgy látszik még nem dolgoztam eleget magamon”) vagy az önfelszólítás („sokat kell még ezzel kapcsolatban dolgoznom magamon”). A gyász kapcsán is gyakran lehet hallani, hogy valaki „már megdolgozta” a veszteségeit.
A dolgozás mellé nem véletlenül kerül oda a „kell”, és a felszólító mód. A munkához való viszonyulás, a kapcsolódó asszociációk gyorsan meg is jelennek ebben a szóhasználatban és máris a munkához kapcsolódó attitűd kezdi el áthatni az önmegismerés folyamatát is – annak erőltetésével, kényszerítő ritmusával, kötelességével együtt. És ha az önismereti folyamatunkat munkaként fogjuk fel, akkor éppen a lényeget hagyjuk figyelmen kívül. Azt az attitűdöt, aminek a lényege az önmagunkkal való együttérzés és megértés.
Sokszor olyan helyzeteknek van önismereti rétege, amelyek diszkomforttal, kényelmetlenséggel járnak. Ezek változtatásra is ösztönözhetnek, de nem mindegy hogy ezt a változtatást magunkra erőltetjük („sokat kell még dolgoznom azon, hogy ne így reagáljak”), vagy megértéssel és kíváncsisággal közelítünk magunkhoz („kíváncsi vagyok, hogy ezután egy hasonló helyzetben tudom-e másképp csinálni?”). Egy „aha” élmény, felismerés, hasonlóképpen lehet egy önreflexiós helyzet, ebben is nagyon fontos, hogy ne az önhibáztatással („nem is értem, miért nem csináltam így már korábban is”) hanem a felismerésben rejlő lehetőség meglátásával legyünk ebben a helyzetben.
Sok esetben éppen a segítő szakmában képződők és dolgozók körében elterjedt ez a szóhasználat, Az önismeret végtelenül fontos a segítŐk esetében, hiszen az elsődleges munkaeszközünk a hiteles személyiségünk, amely képes az együttérzésen keresztül a támogató csatorna megnyitására. Az önmagunk fókuszált megismerése valóban nem lehet folyamatosan egyformán intenzív, hiszen az abból eredő felismerések, tapasztalatok és váltOzások életszerűségét és gyakorlatát a hétköznapokban is meg kell élni. Ezért valóban szükséges ezeknek a szakaszoknak a dinamikus változása. Ugyanakkor az is egy illúzió, hogy bizonyos műltbéli helyzetek lezárulnak akkor, ha már „megdolgoztuk”. Valójában az élettörténetünk részévé válnak, de ennek megfelelően időnként rezonálnak a jelenünkkel.
Az önmagunk megismerése tehát nem más, mint az önmagunkkal folytatott reflektív viszonyrendszerünk. Nem az a cél, hogy túllegyünk rajta, hanem lássuk, mivel milyen viszonyunk van magunkban. Ennek része az elfogadás és a változtatás is – az önismeret valójában ezek helyes megválasztása. A diszkomfort, a felismerés öröme egyaránt hozzátartozik ehhez a folyamathoz.
Miért olyan nehéz önmagunkkal figyelmesnek és megértőnek lenni?
Sokszor azért, mert már bensővé tettük azokat a külső elvárásokat, amelyeknek meg akarunk felelni annak érdekében, hogy mások elfogadjanak. Ezért már másoknak nem is kell mondani semmit: felszólítjuk, utasítjuk mi magunkat arra, hogy mit kell, kellene (másképp) csinálnunk. Sokan úgy érzik, hogy nem is jár nekik az együttérzés, mert nem tartják magukat elég jónak, érdemesek rá. A bűntudat, a szégyen izolál, csökkenti az önértékelést, és emiatt az egyén mindig talál magán munkát, fejleszteni valót.
Az önmagunkkal való együttérzés során azonban gyengéden és megértően kapcsolódunk magunkhoz és a saját (akár negatív) érzéseinkhez is. Ahelyett, hogy „dolgoznánk”, vagy minősítenénk magunkat, lehetünk megértőek is. Sokszor szükség van egy lelki nyugvópontra, mielőtt változtatásba kezdünk, aminek fontos feltétele az önelfogadás.
Az önismereti úton érdemes megtalálni saját ritmusunkat. Ezt akkor ismerhetjük fel, ha nincs benne munka, fogadkozás, önkényszerítés, hiszen ezeken keresztül már akkor felülírjuk a saját ütemünket, amikor még nem is ismertük meg. Hasonlóan a futás közbeni zenehallgatás dilemmájához: ha anélkül választunk zenét, hogy megismernénk a futás közbeni ritmusunkat, lemondunk arról, hogy a saját rimusunkhoz igazítsuk a pörgősebb, vagy éppen elmélyültebb szakaszokat.
A hogyan is fontos, nem csak a mit.
Az önismeret része az is, hogy milyen módon reflektálunk magunkra, nem csak az, hogy mivel kapcsolatban. Ne kíméletlenül csináljuk, ne erőből, hanem legyen a módja szinkronban azzal, ami a lényege: saját életünk teljesebbé tétele azáltal, hogy feltárjuk és egyre jobban megértjük magunkat.